Az érintés utáni vágyakozás

Vajon miért akar az ember – a csecsemő első fogóreflexétől kezdve – szinte kényszeresen megfogni, kitapogatni, végigsimítani minden idegen felületet? Mohát, bársonyt, köveket, fát, macskaszőrt, egy másik ember bőrét, azét, akit szeret? Vagy miért jelent oly sokat számára, ha megfoghatja valakinek a kezét? Mitől képes ez a gesztus vigasztalni, eloszlatni a félelmünket vagy vágyat ébreszteni bennünk? A kutatók csak az utóbbi időben kezdik felfedezni, mi mindenre képes a tapintás, s miért is oly fontos a növekedés, a jó közérzet, a tapasztalatszerzés és az észlelés szempontjából.

Az ember születésétől kezdve rendelkezik fogóreflexszel, ugyanúgy, mint a szőrös testű anyától származó állatkölykök. Az a képesség, hogy a főemlős kicsinye bele tud kapaszkodni a bundába, az anyához való közelséget biztosítja. Az embergyereknek viszont – ahelyett, hogy meleg, lélegző testhez simulhatna és annak puha bőrét érezhetné – egyedül kell aludnia ágyában, sőt olykor elzártan, saját szobájában.

Folytatás a Geo magazinban