“Huszonegy hónapos kislányom sajnos nem eszik rendesen, állandóan a cici kell neki! Tisztában vagyok vele, hogy nagyon jó neki az anyatej, de jó lenne, ha enne! Már kudarcnak élem meg, hogy semmit nem fogad el tőlem! Bármit készíthetek neki! Most egy hete megint jön a foga, és még annyit sem hajlandó enni, mint eddig. Szinte öt percenként cicizni akar, és ha nem adok, akkor egyszerűen hisztizik! Én meg tehetetlennek érzem magam! Tudom, hogy gyenge vagyok, mert szívem szerint szoptatnám még egy pár évig is, ha lehetne, de elfáradtam, és a hátam is fáj.
Már azt is megoldásnak tartanám, ha eljutnánk oda, hogy reggel, délben és este kellene csak neki a cici! Kérem, adjon tanácsot, hogy mit tegyek? Lehet, hogy azért nem sikerül leszoktatnom a ciciről a kislányomat, mert szeretem, ha cicizik?”

Ha összegeznem kellene, miről is van szó, így fogalmaznék: ellentmondásos érzések.
Ez teljesen érthető és normális is. Szoptatni annyira jó, szívet melengető, de néha bizony szörnyen fárasztó és idegesítő is lehet. Egy csecsemő, kisgyerek ezekkel az érzésekkel még nem tud mit kezdeni, noha kristály tisztán érzékeli őket. Érzékeli a bizonytalanságot, az akarom is meg nem is állapotot, és megpróbál a maga módján segíteni. Igyekszik a mérleg nyelvét az akarom felé billenteni. A dackorszak csak rásegít erre.

A folytatás W. Ungváry Renáta blogján olvasható.