A négy Farkas-Sződy gyermek története

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy meglehetősen fiatal pár, akiknek született egy kisfiuk. A gyermek neve Ábel, a mama meg én vagyok.

Ábel ma tizenhárom éves, deli legény, de nem így kezdte ám. A 37. Héten látta meg a napvilágot, 3200 g-mal. A kórházban születése után rögtön inkubátorba kerül (akkoriban minden baba így járt), a mamáját csak másnap láthatta. Viszont akkor sem engedték, hogy szopjon, mivel „még nem ürült ki a mekóneum a szervezetéből”. (Ma már tudjuk, hogy a magzatszurok a szopás hatására ürül ki.) Tehát Ábelt csak másnap kaptam a kezembe, nem szopizhatott, viszont azt mondták, hogy fejnem kell. Hát fejtem – volna, ha megmutatja valaki, hogy hogy kell. Másnap, amikor már szophatott volna, egyszer mellre tehettem, de hamar elvették: besárgult, inkubátorba kell tenni! A sok gyömöszöléstől a mellem belövellt, akkora lett, mint egy dinnye, de egy csepp sem jött belőle a saját magam kialakította fejési technikámmal. Délutánra sírógörcsöt kaptam. Erre végre megjelent egy nővér, megnyomta a mellem ott, ahol kell: a kolosztrum szerteszét spriccelt az ágyneműn. Aztán rám kiabált: na látja, hogy van teje, mit kell hisztizni. Ezzel elvonult. Nagyon megnyugtatott segítőkész hozzáállásával, és végre tudtam, hogy hogy lehet kipréselni a tejet a mellemből. Ettől kezdve egész nap fejtem és fejtem, és néha megkaptam a gyereket is, amikor kékfényszünetet engedélyeztek, de akkor is bíztattak, hogy szoptatás után is fejjek, mert éhen hal a gyerek, ha éjjel nem tudnak neki tejet adni. Én még jobban megnyugodtam, és tovább fejtem, éjfélig, meg hajnaltól. És úgy mentünk haza, hogy kétszer annyi tejem volt, mint kéne. Alig tudtam a gyerekemmel babázni, a férjemmel beszélgetni, a nagymamámmal tapasztalatcserélni, az anyukámmal veszekedni, mert mindenki azt mondta, hogy mérjek szoptassak, mérjek, pelenkázzak, fejjek, fejjek, fejjek… És ez így ment fél évig, és én nagyon büszke voltam, hogy három tejtestvérünk is van, és tudtam, hogy mitől döglik a légy: fejni kell, attól lesz elég tej. Az már mellékes, hogy az állandó gyömöszöléstől havonta mellgyulladásom volt, de olyan, hogy másfél napig szinte nem is tudtam magamról a láztól. A mellbimbóm kisebesedett, és nem gyógyult be (szerintem épp a hámosító kenőcs miatt, amit adtak rá, és persze az állandó bórvizes mosás miatt). Az én gyerekem szép kis karcsú baba volt, de gyönyörű. A tejtestvéreink mind dagik. (Rájöttem úgy hat év múlva, hogy az én gyerekem kapta mindig a kalóriaszegény első tejet, míg a tejtesóknak adtuk a dús hátsó tejet, amit kifejtem.) Ábel már három hónapos korában gyümölcsözött, főzelékezett, míg az egyik tejtesónk csak kilenc hónapos korában fogadott el bármi mást az én tejemen kívül.

Folytatás