Statisztikai jegyzetek: A minimizálás: jobb, mint a véletlen besorolás?

Két gyógyszer, orvosi beavatkozás vagy stratégia összehasonlítása esetén a döntést alátámasztó, a legmegbízhatóbb bizonyítékok általában a véletlen besorolásos, kontrollos klinikai vizsgálatokból származnak. A véletlen besorolás elsődleges célja a kimenetelt befolyásoló tényezők egyformaságának biztosítása a két kezelési csoportban, melynek eredményeképpen a csoportok közti különbséget magyarázó egyetlen tényező a kipróbálni szándékozott beavatkozás marad. Tehát a csoportok közötti minden különbség a beavatkozásnak tulajdonítható. Vajon mennyire állja meg a helyét ez a feltételezés a gyakorlatban?

A véletlen besorolásos klinikai vizsgálatokról szóló cikkek általában közlik azoknak a tényezőknek a leíró statisztikáját, amelyeknek a hatásmutatóra való befolyása ismert, vagy legalábbis vélelmezhető. A listavezető rendszerint az átlagéletkor, a kormegoszlás, a férfiak és nők aránya, és ezeket követik az eredményt befolyásoló egyéb tényezők. Szívbetegségek esetén például valószínű, hogy a balkamra-funkció jellemzése következik, majd a diabeteses, a magas vérnyomású és a hyperlipidaemiás betegek csoportonkénti aránya, vagy a cigarettázási szokások feltérképezése; a ritmuszavar, az obesitas és a szívelégtelenség tüneteinek relatív incidenciája, vagy bármely egyéb olyan tényező, amelyet megfigyeltek. Ha ezek szempontjából hasonló a két csoport (ez a hasonlóság nem egyenértékű azzal, hogy a csoportok közti különbség statisztikailag nem szignifikáns), akkor továbbléphetünk, és a hatásmutatóban mutatkozó különbségeket a beavatkozásnak tulajdoníthatjuk. De mi történik akkor, ha a két csoport mégsem hasonló?
BMJ Magyar Kiadás 2000;1:58-9.

A cikk folytatása a British Medical Journal Magyar Kiadásában olvasható.