Köszönet helyett megszüntették az intézetet
Beszélgetés dr. Kardos Ilona gyermekpszichiáterrel és dr. Kovács Ágnes gyermekorvossal
(Az itt olvasható cikk csecsemőotthonban nevelkedő gyermekekről szól, mégis fontosnak tartottam ezen a helyen való megjelentetését, mivel jól illusztrálja a közeli testkontaktus, a csecsemő szükségleteinek figyelembevétele és a baba jelzéseire való reagálás fontosságát a gyermek testi-lelki fejlődése szempontjából.
Az alcímben olvasható kitétel, miszerint “a csecsemőnek egyetlen emberre (anyára) van szüksége!” – egyetlen állandó személy jelenlétének fontosságát hangsúlyozza a váltóműszakban dolgozó több gondozónő jelenlétével szemben, és nem jelenti azt, hogy egy egészséges családban az apához való kötődés ne lenne fontos (A szerk.)
Részlet a cikkből:
Az elmúlt, nem harminc, hanem ötven év kutatásai egyértelműen az intézményes gyermekellátás veszélyeiről szólnak. Fokozott mértékben veszélyeztetettek azok a gyerekek, akik életük első éveit töltik intézményben. A fejlődéslélektanban valóságos forradalom zajlott le, mondhatjuk, hogy megszületett a fejlődéspatológia. Tudjuk, hogy az emberi csecsemő biológiailag koraszülött: ez a központi idegrendszer éretlenségében nyilvánul meg. Az egészséges érési folyamathoz az szükséges, hogy a csecsemő szoros, kétszemélyes kötődésben legyen a gondozójával, azaz az anyával. Fantasztikus kutatások folytak és folynak. Kiderült, hogy a gyerek idegrendszerébe be van programozva, hogy milyen gondozást igényel. Ez nem csak a Homo sapiens újszülöttjére vonatkozik, hanem más élőlényekre is. Minden fajra jellemző az a születés utáni gondozási forma, amely biztosítja az agy neuronjainak ontogenezisét. Így például a kis kenguru rendkívül éretlenül foglalja el az anya erszényét, és csak ebben a szoros testi közelségben és védettségben képes tovább érni, fejlődni. A kis majmok – amint azt az ismert Harlow-kísérletek is bizonyítják – csak az anyába csimpaszkodva élet- és fejlődőképesek. Az éretlen emberi újszülött születés után rohamos fejlődésnek indul. Az első életév drámai gyorsaságú fejlődését minden gyereket nevelő felnőtt megtapasztalja. De ez a fejlődés, érés nem automatikus, hanem a gondozás minőségének a függvénye…
…A modern gyermekpszichológia azt mondja, hogy a gyerek minél többet legyen kézben. A jelzéseire azonnal reagálni kell. A mi porosz mintára felépülő medicinánk azonban még ma is azt tartja: hadd sírjon a csecsemő, az anya csak akkor vegye föl, amikor eljött a tisztába tevés, szoptatás ideje. Tanuljon rendet. Szokjon hozzá, hogy nem ő az egyedüli lény a családban. Sajnos, gyakran még a gyerekorvosok, védőnők is ebben a szellemben adnak tanácsot a fiatal anyáknak. Holott ezeket a nézeteket már rég meghaladta a csecsemőpszichológia.
A csecsemő akkor sír, ha valamire szüksége van. Ha fáj a hasa, ha éhes, ha pisis vagy kakis, ha szükségét érzi a biztonságot jelentő felnőtt közelségének. Ha nem reagálnak rá, akkor annak kétféle következménye van: egyrészt megtanulja, hogy hiába sír, nem figyelnek rá, és ez megingatja a felnőttekbe vetett bizalmában. Másrészt, mivel minden élőlénynek, akármilyen kicsi, szüksége van arra, hogy a jelzéseire visszajelzést kapjon, ha ez elmarad, az az ő számára annyit jelent, hogy ő ügyetlen. Van valami, amit úgy neveznek, hogy csecsemőkompetencia. A csecsemő kompetens abban, hogy kapcsolatot tud teremteni. Ha életének első hat hónapjában megvan egy bizonyos emberrel az oda-visszajelzés, akkor az a két emberi lény olyan kapcsolatba kerül, amit úgy hívnak, hogy korai kötődés, ami a későbbi, egészséges személyiség fejlődésének az alapja.
A teljes cikk a Szocháló oldalán olvasható.
